Rain - epilógus

Rain

Egy hónappal később

A rettegés belém mart, elakasztotta a lélegzetemet, megállította még a szívemet is. Szinte éreztem a tapintható rosszindulatot, a gonoszságot, ahogy felém árad, én pedig nem tudok hová menekülni előle. Futni akartam, eltűnni, de bármerre is mentem, mindig a sarkamban loholt, nem tudtam szabadulni tőle. Utolért, és mielőtt megakadályozhattam volna, rám vetette magát, belém bújt, a szívembe költözött…

 - Rain – a nevem tompán szólt, mégis ezer közül megismertem volna azt a hangot. Visszahívott, és a sötétség oszlani kezdett. Felpattant a szemem, és kétségbeesetten bámultam a szoba hajnali félhomályába, zihálva, felületesen szedtem a levegőt.

Egy test simult a hátamhoz, és bőrének forrósága lassan feloldotta a bénító hideget. Shane állát a vállamra hajtotta, lélegzete lágyan csiklandozta az arcomat.

 - Megint rosszat álmodtál? – kérdezte suttogva, miközben végigsimított a csípőm vonalán. Kissé ellazultam, és belebújtam az ölelésébe. Örültem, hogy velem van, sokkal könnyebb volt túltennem magam a rémálmokon. Bár egy ideje már magam sem voltam teljesen biztos benne, hogy közönséges álmot látok-e, vagy valami többet.

A víziók egy ideje meghatározhatatlan időben törtek rám, hiába nézegettem szorgalmasan a képeket. Nem voltak olyan megsemmisítő erejűek, és olyan tartósak, hogy rohamokat váltsanak ki, de azért épp elég kellemetlenséget okozott, mikor a legváratlanabb szituációkban rohantak meg a képek. Mindent megtettem, hogy ezeket az alkalmakat a lehető leghatékonyabban kiküszöböljem, de koránt sem haladtam olyan jól, mint szerettem volna. Shane szerint csak idő kérdése volt – én személy szerint kezdtem úgy érezni, a türelmem már erősen a végét járja.

 - Megint ugyanaz – feleltem halkan. Belekapaszkodtam a kezébe, és magamra húztam, mint egy takarót. – Már kezd unalmas lenni.

 - Csak a trauma miatt van – mondta gyengéden, és csókot nyomott a vállam meztelen bőrére. – Nem olyan rég történt, és téged jobban megkínoztak, mint bármelyikünket. Darabokra zúzták az elmédet.

Megborzongtam, és lehunytam a szemem. Még most is sokszor, túl sokszor éreztem Sasha emlékét a gondolataim között. Időnként, ha egyedül voltam, még mindig hallottam a hangját: Itt hagytak meghalni. Már nem is értettem, miért hittem neki. Tudom kellett volna, hogy sosem hagynának cserben, bíznom kellett volna bennük.

A mai napig nem tudtam elmondani egyiküknek sem, mivel sikerült végül Sasha-nak megtörnie. Egyszerűen képtelen voltam bevallani, hogy nem hittem bennük eléggé ahhoz, hogy kitartsak. Tudtam, hogy nekik is legalább annyira fájna ez, mint nekem. Csak annyit tudtak, hogy több órányi kínzás után Sasha képes volt betörni a tudatom mélyére, hogy feloldja a gátakat, és rám szabadítsa a látomásokat.

 - El fog múlni – vígasztalt Shane, aki azt hitte, az álmaim miatt keseredtem el ennyire.

 - Tudom – csak ennyit mondtam. Megfordultam a karjában, és a szemébe néztem. Azok a hihetetlenül világos szemek felderengtek a nap első sugarainak fényében. – Köszönöm, hogy itt vagy.

Elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat. Ahogy az ajka az enyémhez ért, megint úgy éreztem, mintha megolvadnék belül. Szikrákat gyújtott a testemben, és bár tudtam, hogy a kapcsolatunk még eléggé kezdeti stádiumban van, kételkedtem benne, hogy ez az érzés valaha is el fog múlni. Mindig reagálni fogok rá, mindig felvillanyoz majd az érintése. A látomásokra talán immunis leszek egy idő után, de Shane-re soha.

 - Mindig itt leszek – nézett rám gyengéden. – Még akkor is, ha nehéz dobozokat cipeltetsz majd velem – viccelődött, mire az én pillantásom is az ágy végében felhalmozott kartondobozokra vetült. Ezen már én is elmosolyodtam.

 - Nem olyan nehezek, csak a ruháim vannak bennük – próbálkoztam, bár eredménytelenül. Shane kétkedve vonta fel a szemöldökét.

 - Na persze, és a könyveid, meg a fotós felszerelésed majd leteleportálja magát a kocsihoz, igaz?

 - Valami olyasmi – incselkedtem, ujjaimat végigfuttattam a hajában, és közelebb húztam magamhoz. – De ne aggódj, megfizetem londineri szolgálataidat.

Erre már felcsillant a szemem.

 - Természetbeli juttatásokat is elfogadok.

 - Mivel majdnem minden pénzt az új lakásra költöttünk, másképp nem is tudnék törleszteni - nevettem rá, és ez a kis játékos évődés végre teljesen kiűzte belőlem a nyugtalanító álom utolsó képkockáját is.

 - Tudsz te alkudozni – hajolt felém, és épp a nyakamat csókolta végig, mikor megcsörrent az ágy mellé készített telefon. Egy ideje már sehová sem mentem a mobilom nélkül. Alaposan megtanultam a leckét.

Shane belenyögött a bőrömbe, de nem húzódott el.

 - Fel ne vedd! – morogta, miközben a keze felfelé indult a hasamon.

 - Biztos Gen az, muszáj felvennem – próbálkoztam bocsánatkérően, mire morcosan hanyatt dőlt az ágyon, és miközben a készülékért nyúltam, félig-meddig viccelődve megjegyezte:

 - Jobb is lesz, ha négyszáz kilométer lesz köztetek. Jót fog tenni mindannyiunk egészségének.

 - Telefon Oklahomában is van – jegyeztem meg mosolyogva, miközben lenyomtam a gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

 - Kiköttetjük!

 - Mit kötettek ki? – szólt bele Gen, mire elnevettem magam.

 - Shane lázadozik a telefonbeszélgetéseink ellen – tájékoztattam drága barátnőmet. – Azzal fenyegetőzik, hogy kikötteti az új házból a vezetékest.

 - Biztosan Andy is egyetértene velem – szólt közbe ismét Shane, mire a vállára csaptam.

 - Maradj már!

 - Ha azt hiszi, Andy vele van, nagyon téved – szállt be a vitába Gen is. – Különben is, ott van a mobilod, azon bármikor hívhatlak.

 - Erre már nem gondolt – pillantottam Shane-re, aki csak értetlenül pislogott rám egy darabig, majd legyintett, és kikászálódott az ágyból. Puszit nyomott a fejem búbjára, és elindult a fürdőszoba felé.

 - Na, rángassatok magatokra valami ruhát, öt perc és fent vagyok – mondta Gen, aki már egy ideje Andy lakásában töltötte az ékszakáit, így Shane jószerével beköltözött a helyére. Sokszor azért még furcsa volt, hogy nem látom Gent a konyhában tenni-venni, vagy éppen reggel a fürdőben morgolódni, hogy már megint nem tekertem vissza a fogkrém kupakját. De kénytelen voltam megszokni, holnap ugyanis már több száz kilométerre ébredek tőle. Még mindig alig akartam elhinni, hogy ilyen messzire leszünk egymástól. Mióta csak megismerkedtünk, sosem töltöttünk külön két-három napnál többet. Szinte már fájt belegondolni. Összeszorult a torkom, de igyekeztem normális hangon megszólalni.

 - Hozz kávét, különben be se engedlek – viccelődtem inkább. Még nem akartam sírni. Azt az indulás pillanatára tartogattam.

 - Van kulcsom, zsenikém. – De hiába próbált ő is könnyed maradni, hallottam a hangján, hogy neki is nehezére esik fenntartani a látszatot. – Csak nem akartam rátok nyitni, nem vagyok kíváncsi a nemi életetekre.

 - Ez igazán megnyugtató – válaszoltam rezignáltan, miközben kibújtam a takaró alól és az egyik ruhásdobozhoz léptem.

 - Öltözöl már?

 - Rajta vagyok, de fél kézben a telefonnal nem olyan egyszerű.

 - Öt perc! – nevetett még bele, majd letette.

Megcsóváltam a fejem, a mobilt a párnák közé dobtam, majd kitúrtam magamnak a ruhák kupacából egy sötét farmert, meg egy pasztellrózsaszín garbót. Mikor kerek három perccel később fordult a kulcs a zárban, már nagyjából szalonképes állapotban rendezgettem a bögréket a konyhaasztalon. Gen mellém lépett, letette a kancsó kávét az asztalra, majd a mosogatóhoz ment, és teljes lelki nyugalommal eltekerte a hideg vizet. Pár másodperc múlva már meg is hallottuk Shane bődülését a zuhany alól:

 - Gen! Ez már tegnap sem volt vicces!

Barátnőm angyalian rám pislogott, majd elzárta a vizet. Megrovó tekintetemre csak vállat vont.

 - Szerintem igenis vicces.

Megcsóváltam a fejem, és elővettem a tejet a hűtőből.

 - Rosszabbak vagytok, mint két gyerek.

 - Ugyan már! – kapta ki a kezemből a tejes dobozt. – Hiányozni fog ez neked, ismerd be.

Egy pillanatra megálltam, és csak néztem rá. A drága, szeleburdi Genre, aki olyan volt nekem, mintha testvérem volna. Nem mindig értettünk egyet, voltak jobb, és rosszabb időszakaink, de mindig, minden körülmények között számíthattam rá. Eljött értem, hogy megmentse az életemet, ölt miattam, nem is egyszer. El sem tudtam képzelni, mihez kezdek majd, hogy nem láthatom minden nap.

Gen olyan erőteljesen tette le a tejet, hogy valamennyi kifröccsent a dobozból, és beleivódott a terítőbe.

 - Ne nézz így rám! – fenyegetett meg felemelt mutatóujjal. – Ne merj így nézni rám, Rain, nem akarok bőgni!

Csak legyintettem, és mély levegőt vettem, nehogy tényleg elsírjam magam. Tudtam, hogyha elkezdem, Gen is csatlakozna hozzám, és akkor soha nem mennék el. Ő nem engedne, én meg nem akarnék elindulni.

Nyílt a fürdőszoba ajtaja, majd néhány pillanat múlva megéreztem Shane kezét a derekamon, ahogy fél karral átölelt, és csókot nyomott a tarkómra.

 - Ó, kíméljetek meg! – fintorgott Gen fél szívvel, miközben mindkettőnk kezébe nyomott egy bögrét. – Andy egyébként üdvözletét küldi, de ma reggel korán el kellett mennie.

 - Dolgozik? – kérdeztem, miközben leültem az egyik székre, ujjaimat a forró bögre köré fontam.

 - Dehogy, terepre mentek pár haverjával.

Andy időközben tökéletesre javítgatta a motorját, amit kettejük közül talán Gen élvezett jobban, ugyanis Andy megígérte neki, hogy megtanítja száguldozni vele. Én ezt nem kifejezetten tartottam jó ötletnek, de inkább bölcsen magamba fojtottam az aggályaimat. Úgysem értem volna el vele semmit. Gen végre megtalálta társát az őrültségekben; így legalább nem éreztem úgy, hogy magára hagyom, ha elmegyek. Andy-nél jobbat nem is kívánhattam volna neki.

Mikor hónapokkal ezelőtt megpályáztam az állást Oklahomában, nem tartottam valószínűnek, hogy meg is kapom majd a munkát. Ezért nem is szóltam róla Gennek, nem akartam feleslegesen felzaklatni egy esetleges költözés gondolatával. Ám nem sokkal azután, hogy hazaengedtek a kórházból, kaptam egy telefont… Megkérdezték, mikor tudnék a legkorábban kezdeni, én pedig azt mondtam, a következő szemesztertől. Átiratkozni az ottani egyetemre nem volt kihívás, de Gennek elmondani? Úgy éreztem, megszakad a szívem. Tudtam, hogy ő nem jön velem, nem hagyná itt Andy-t, és én ezt soha nem is vártam volna el tőle. Megértette, hogy ez nekem hatalmas lehetőség, de annak ellenére, hogy megpróbálta elviccelni, láttam rajta, hogy megrázta, mikor bejelentettem: elköltözöm. Emellett szinte már lényegtelen apróságnak tűnt, hogy Shane is velem jön.

Miután egyszer megbeszéltük, nem nagyon említettük többet, de pár napja kénytelenek voltunk szembenézni a ténnyel. A bútorszállító autó tegnap délben érkezett, és pakolás közben akaratlanul is össze-össze néztünk Gennel, bár egyikünk sem szólt egy szót sem. Most viszont már csak egy karnyújtásnyira volt a búcsú, és én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes leszek elviselni.

 - Hé – érintette meg Gen a vállam, és rájöttem, hogy az utóbbi pár mondatát nem is hallottam. – Figyelsz te egyáltalán?

 - Ne haragudj – csóváltam meg a fejem, és felálltam az asztaltól. – Még össze kell pakolnom pár dolgot.

Szinte pánikszerűen menekültem a hálószobába, és becsuktam magam után az ajtót. Körbenéztem és összeszorult a gyomrom, olyan szívfájdítóan üresnek tetszett minden. A szekrény helyét csak a szőnyeg egy benyomódott foltja jelezte, az ablakok előtt nem lógtak függönyök, és az a néhány maradék doboz, ami a szoba közepén állt csak még inkább kihangsúlyozta, mennyire kopár lett minden. Néhány nap. Ennyi volt az egész, és most az életem különböző méretű kupacokban hevert a lábaim előtt.

Egy pillanatra szerettem volna visszaforgatni az időt, azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt. Nem lett volna Alston, nem lettek volna árnyéklelkek, nem kísérte volna az útját annyi halál és szenvedés. Nem változtunk volna meg ilyen drasztikusan, nem borult volna fel az életünk. Mert hiába is próbáltuk tagadni; minden megváltozott azon az éjszakán, mikor Gen és Shane utánam jöttek, hogy kiszabadítsanak. Elrejthettük, gondosan elcsomagolhattuk a tudatunk rejtett zugába, hogy ne is kelljen foglalkozni vele, de az az igazság, hogy Gen is, és én is változásokon mentünk keresztül. Éreztem magamban, és láttam akkor is, ha Genre néztem, a szeme villanásából, koravén tekintetéből. Mindig életvidám, csillogó szemei most tompák voltak, sötétség rejtőzött bennük. Ugyanaz a sötétség, amit én is magamban éreztem. Talán ezért sem akartam itt hagyni. Nem akartam, hogy azaz ember, aki igazán megértheti, mi zajlik bennem, ilyen távol legyen tőlem. Féltettem Gent, féltem egyedül hagyni. Hogy tudnék segíteni neki, ha egyszer sok száz kilométer választ majd el tőle?

Könnyek gyűltek a szemembe, nem tudtam megakadályozni. Az egész életem megváltozik, és úgy éreztem, csak külső szemlélője vagyok az eseményeknek. De volt még egy oka annak, hogy elfogadtam azt az állást, ott az isten háta mögött; egyszerűen nem bírtam itt maradni. Úgy nem, hogy ennyi halált, ennyi szenvedést kellett végignéznem, hogy megkínoztak, és majdnem tönkretettek. Menekülni akartam, elfelejteni az egészet, de annyira szerettem volna, ha Gen is velem jön… Szinte szétszakadtam, de tudtam, hogy nem kaphatok meg mindent. Ez nem így működik.

Az ajtó kopogás nélkül, halkan nyikorogva kinyílt, majd kattant a kilincs, ahogy Gen becsukta maga után, hogy magunk lehessünk.

 - Shane az őrületbe kerget – sóhajtott színpadiasan, de tudtam, hogy csak azért teszi, hogy oldja kicsit a feszültséget. – Kell még valamit segíteni?

 - Nem, már minden megvan – a hangom fojtottabban szólt, mint szerettem volna, és még mindig nem voltam képes ránézni. Nem akartam, hogy meglássa a könnyeimet. Ugyanaz a higgadt, hűvös Rain akartam maradni, amilyennek mindig is ismert.

Megéreztem a vállamon a kezét, aztán hátulról átölelt, az arcát pedig a vállamra fektette.

 - Ha te bőgsz, én is bőgni fogok – suttogta, mire halványan elmosolyodtam, és egy könnycsepp végigszánkázott az arcomon. Letöröltem, és keserűen elnevettem magam, majd megfogtam a vállamat ölelő kezeit.

 - Bocs, ez ma egy ilyen nap.

 - Ezt a szívást – de már az ő hangjába is könnyek vegyültek. – Azt hittem, a kiborulósdit megtarthatom a kispárnámnak.  

 - Én úgy sem bírtam volna ki addig, amíg meg nem érkezünk. Már a kocsiban elbőgtem volna magam.

Gen ölelése szorosabbá vált.

 - Ígérd meg, hogy mindig hívsz!

Megszorítottam a kezeit, de a könnyeim egyre gyorsabban peregtek.

 - Megígérem. Te pedig azt ígérd meg, hogy vigyázol magadra – motyogtam. – Ez a motoros ötlet még mindig nem tetszik nekem.

Puszit nyomott az arcomra, aztán elengedett.

 - Tudtam, hogy nem fog.

Felé fordultam, miközben kapkodva megtöröltem az arcom. Ő is épp a szemét dörgölte a pulóvere ujjával.

 - Javíthatatlan vagy – mosolyogtam rá.

A Gen-féle mosoly egy halovány árnyékával ajándékozott meg, aztán felkapta az egyik dobozt, és az ajtóhoz lépett. Én is felvettem egyet, miközben ő kinyitotta az ajtót, és átvonult a nappalin. Shane a kanapén ült, próbálva a lehető legtöbb időt adni nekünk, és nagyon hálás voltam neki ezért. Tudta, mit jelent nekem Gen, és azt akarta, hogy legyen lehetőségünk rendesen elbúcsúzni. Könnyes mosolyt vetettem rá, miközben felállt, hogy utánunk hozza a maradék dobozokat.

Ahogy mindent bepakoltunk, és már semmiféle ürügyem nem volt, hogy visszamenjek a lakásba, végtelenül üresnek éreztem magam. Megfordultam, és szembenéztem Gennel, aki ugyanolyan elveszett tekintettel nézett rám, mint ahogy én is éreztem magam.

Szorosan megöleltük egymást, aztán csak álltunk így hosszú percekig. Nem akartam elengedni, nem voltam rá képes. Végül nagy sokára kibontakoztunk az ölelésből, és Gen még utoljára megszorította a kezem.

 - Itt mindig megtalálsz – búcsúzott, és a szemében megint azt a szomorú árnyékot láttam megvillanni.

 - Ne hagyd, hogy tönkretegyen – mondtam neki olyan halkan, hogy a kocsi oldalának támaszkodó Shane nem hallhatta meg. – Én sem fogom hagyni.

Csak bólintott, gyorsan, kapkodva. Egyszerre vettünk mély levegőt, és mint a búvár, aki utoljára merül, elengedtük egymás kezét.

Egészen addig néztem őt a visszapillantóból, míg be nem kanyarodtunk és végleg el nem veszítettem szem elől. Shane, mintha csak érezné, mire van szükségem, a combomon nyugvó kezemre tette a kezét.

 - Rendben lesz – mosolyodott el gyengéden. – Nem tudsz olyan messze kerülni tőle, hogy egyedül maradjon. Soha ne kételkedj ebben.

 Megszorítottam az ujjait, aztán a kezemben szorongatott fényképre néztem. Csak remélni mertem, hogy Shane-nek valóban igaza van.

Árnyéklelkek (/16.2)

Genesis 

(folytatás)

Órákkal később ismét a cellámban riadtam fel, a lelki szemeim előtt pedig még mindig ott lebegett Isabelle hófehér, meglepettségtől eltorzult arca. Az üveges kék szemek, a véráztatta szőke haj összetapadt loknijai... Végre belém vágott az a fájdalom, amit már akkor éreznem kellett volna, amikor Sasha kést rántott.
Megpróbálhattam volna kimenteni magamat, és a borba kevert drogra fogni az egészet, de amit Izzy halálakor éreztem, azt nem a bor tette velem. Az én voltam – a bennem lakozó árnyéklélek. Lionel szavai mostanra értelmet nyertek – nyilvánvalóan ez volt a célja a rögtönzött bemutatónak. Hogy ezzel még meg is leckéztethetett, amiért ellenszegültem, az csak a ráadás volt.
Ezúttal is hátrakötözték a kezeimet, de legalább már éreztem a lábaimat. A vér zsibongva száguldozott végig az ereimben, a sípcsontomtól a lábujjaimig, ami olyan kellemetlen volt, hogy azt kívántam, bár mégse érezném, de aztán, ahogy kinyújtóztattam a tagjaimat, majd ismét behajlítottam őket, enyhült a zsibbadtság. Belepislogtam a sötétségbe, és megpróbáltam benne kivenni valamit, de a kis pincerész még mindig üres volt. És amilyen elhagyatottnak tűnt, annyira nehéz lett volna meglépni belőle.
Pár percnyi néma merengés után meghallottam, ahogy a vasajtó megnyikordul. Hátrahajtottam a fejemet és behunytam a szemeimet, majd vártam, hogy a léptek zaja elég közelről érkezzen ahhoz, hogy a vendégemet sikerüljön meglepnem.
Nem gondoltam át eléggé. Amikor éreztem, hogy valaki fölém hajol, meglendítettem a lábamat, de nem voltam olyan testhelyzetben, hogy bármit is elérjek a rúgással. A lábamat egy erős marok ragadta meg, nekem pedig kipattantak a szemeim, és meglepetésemben majdnem felkiáltottam.
 - Shane! – az arca borzalmasan festett, a bal szeme feldagadt, a szája szétrepedt, az orra pedig talán több helyen is eltört, és olyan hatalmasra duzzadt, hogy a száján át vette a levegőt. – Jézusom, jól vagy?
 - Nem – engedte el a lábamat, majd letérdelt mellém, és elkezdte kibogozni a csuklómat szorító kötelet. Ahogy rám hajolt, éreztem, hogy minden porcikája remeg, és hirtelen elöntött a bizonyosság, hogy amit az arcával műveltek, az még semmi ahhoz képest, amit a teste többi részén találnék. Mint mindig, most is gyors volt, és hatékony. Ahogy lehullott a kezemről a béklyó, a karjaimat Shane nyaka köré kulcsoltam, és hálásan megöleltem. Egészen addig a pillanatig nem is fogtam fel, mennyire aggódtam érte. Shane fájdalmasan felszisszent, én pedig egy sajnálkozó pillantással elhúzódtam tőle.
 - Frank halott, igaz? Megölted – válasz helyett felugrott mellőlem, és a falhoz simult. Ekkor már én is meghallottam a folyosóról visszhangzó lépteket. Nem kellett Shane fejébe látnom, hogy tudjam, mire gondol. A hátam mögé rejtettem a kezeimet, majd behunyt szemmel elfeküdtem. Próbáltam ellazítani az izmaimat, mintha még mindig nem lennék magamnál, de a félelemtől rám törő adrenalin hullám görcsbe rántotta az izmaimat.
 - Sasha azt mondta, felébredt – hallottam Cedric tenorját, amit Stone morgása követett.
 - Én lefogom, ha kapálózna, te pedig megszúrod. A fő, hogy Sasha kisasszony elégedett legyen – a szavaiból szinte tocsogott a gunyorosság.
 - Nem akarjuk, hogy apucihoz szaladjon árulkodni – kontrázott rá Cedric, mire mindketten röhögni kezdtek. Shane-ből egy alig hallható nyögés szakadt fel, de az üres tér felerősített minden neszt. Hallottam, hogy a két fickó odakint megtorpan, majd a lélegzetét is visszafojtja. A rohadt életbe!
Halkan talpra küzdöttem magamat, aztán Shane mellé osontam, aki elkínzott arckifejezéssel próbált levegőhöz jutni. Csak ekkor tűnt fel, hogy az egyik karja tehetetlenül lóg a teste mellett, és nehézkes légzését hallgatva szinte biztosra vettem, hogy eltörték pár bordáját is. Nem lesz képes legyűrni Cedricet és Stone-t.
Legyen. Csak egy esélyem volt, és inkább az azonnali halált választottam volna, mint hogy eluralkodjon rajtam az a szörnyeteg, ami – bármennyire is szerettem volna letagadni – ott élt bennem. Kibújtam a bőrkabátomból, és ahogy a sarokba hajítottam, valami koppant benne. Összehúztam a szemöldökömet. Olyan távolinak tűnt már minden, ami Alston pincéjén kívül történt, hogy képtelen voltam visszaemlékezni az akkori eseményekre.
 - A bicska – suttogta Shane, aki szintén felkapta a fejét az éles hangra. Rámeredtem. Nem létezik, hogy hagytak volna bicskával a zsebemben mászkálni. De aztán eszembe jutott, hogy amikor körülvettek minket odakint, tőlem senki sem számított támadásra. Villámgyorsan a kabátom mellé kuporodtam, majd átkutattam a zsebeit, és az ujjaim rá is kulcsolódtak valami hideg, fémes dologra. Remegő kézzel húztam elő a bicskát, majd kipattintottam a pengét.
Nem is volt időm gondolkodni, Cedric és Stone már be is nyomultak az ajtón. Shane az ép kezével orrba vágta Stone-t, én pedig fenyegetően meglendítettem Cedric felé a kést. Elugrott előle, majd visszatámadt a kezében tartott tűvel. Nem sok kellett, hogy belém fúrja, de még épp időben hajoltam el, aztán meghallottam Shane fájdalmas kiáltását. Odakaptam a tekintetemet, és láttam, hogy a földön térdepel négykézláb, Stone pedig éppen rúgásra lendíti a lábát.
Több dolog történt egyszerre. Stone felé ugrottam, ezzel meglepve Cedricet, aki elveszítve a lendületét, előrebukfencezett. A kezemben tartott penge beleszaladt Stone ágyékába, de még ekkor sem engedtem el a bicskát. Mielőtt hagytam volna őt ájultan összeesni, még csavartam egyet a késen, hogy még hangosabban üvöltsön a fájdalomtól, mindeközben pedig egy csepp bűntudatot sem éreztem.
A vállam felett egy gyors pillantást vetettem Cedricre, aki ismét támadásba lendült. Megpördültem, de túl későn, már nem kerülhettem el a szúrást. Hátulról hirtelen erős rántást éreztem, a következő pillanatban pedig már Shane állt előttem, és egy jól irányzott ütéssel sikerült kivernie Cedric kezéből a tűt, majd visszakézből pofon vágta őt. Engem sem kellett bíztatni, odaugrottam az idegbénítóért, majd miközben Shane egy szép jobbhoroggal kiütötte Cedricet, én a lábába szúrtam a tűnt, és belenyomtam minden mérget, amit számomra tartogattak.
 - Menjünk! – Shane megragadta a bal kezemet, és elrángatott Cedric ájult teste mellől. Mielőtt kiléptünk volna a folyosóra, körülnézett, majd maga után cibálva, szapora léptekkel haladt a kijárat irányába. – Meg kell találnunk Raint.
Megtorpantam, aztán körbejárattam a tekintetemet a pincén. – Erre – indultam a folyosó másik vége felé, Shane-nek pedig eszébe sem jutott firtatni a dolgot. Emlékeztem – pontosabban Frank emlékei között találtam rá – melyik elzárt pincerészt szánták Rainnek. Ezüst ajtó, rozsdás, vörös foltokkal ott, ahonnan lepattogzott a festék. – Ez az! – torpantam meg, és ahogy a kezem közelített a zár felé, elbizonytalanodtam. Abban biztos voltam, hogy ezt az ajtót kerestük, abban azonban koránt sem, hogy akarom-e látni, ami odabent vár rám. Shane-nek viszont nem voltak ilyen aggályai, és amikor észrevette, hogy habozom, ő lökte be az alacsony pinceajtót. Koromsötétség fogadott bennünket, és ha nem a Rain iránti aggodalmam köti le minden gondolatomat, talán gyanúsnak tűnt volna a sötétség és a túl nagy csend, de így egyszerűen belegyalogoltam a csapda kellős közepébe.
Az ajtó bevágódott mögöttünk, mire mindketten összerezzentünk. Körülzárt minket a feketeség, Shane keze pedig rátalált az enyémre. Egymásba fontuk az ujjainkat, de ebben nem volt semmi romantika, csupán a ragaszkodás, az egymás iránt érzett bizalom, és a család biztonsága. Mert bármennyire is ágáltunk ellene, az együtt eltöltött idő családdá kovácsolt bennünket.
Ekkor meghallottam Rain hangját, és darabokra szakadt a szívem. Olyan kétségbeesetten nyögött fel, hogy önkéntelenül is tettem egy lépést a hang irányába, de Shane erősen tartott. Nem akart odaengedni, amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy valóban Rain lapul a sötétben. Mintha a gondolatainkban olvasnának, az aprócska helyiségben vakító fény ömlött szét. A lámpák pislákolva bemelegedtek, mi pedig megpróbáltuk hozzászoktatni a szemünket a világossághoz. Egyikünk sem számított a támadásra, így amikor Shane keze megrándult az enyémben, értetlenül pislogtam felé, a következő pillanatban pedig már úgy dőlt el, mint egy krumpliszsák. Rain felsikoltott, én pedig végre tisztán láttam Alstont, aki most kéjesen rántotta ki Shane hasából a vértől tocsogó vasrudat. Levegőért kezdtem kapkodni, a talaj pedig majdnem kicsusszant a lábam alól. Itt a vége. Meg fogunk halni.
 - Látod, Genesis – Lionel felém bökött a rúddal, de nem akart megsebesíteni. Még nem. Látni akarta, ahogy lassanként cafatjaira tépi szét a lelkemet. – Az a baj a ti kis álomvilágotokkal, hogy mindig van mit veszítenetek.
 - Nem, nem, nem, nem – a sarokban Rain ült, felhúzott térdekkel, szőke haja csutakos volt a rászáradt vértől és izzadságtól, és nagyjából ez volt minden, amit láttam belőle, mert a kezeit a fülére tapasztotta, az arcát pedig a térdei közé szorította. A lábfeje idegesen járt, és hisztérikusan ismételte ugyanazt az egy szót. Nem.
 - Modortalanság másra figyelni, amikor valaki épp veled próbál társalogni, Genesis – állapította meg kioktatóan az őrmester, én pedig legszívesebben szembeköptem volna. A tekintetem erről az egykor még szimpatikusnak tetsző, ráncos arcról egy fiatal, gőgös lányéra vándorolt. Sasha ott állt Rain mellett, és élvezettel nézte, ahogy barátnőm önmagába roskadva szenved. Abból, ahogy a tekintetét mereven rászegezte, úgy gondoltam, még rá is segít Rain rohamára, ő pedig már nem fogja sokáig bírni.
 - Rendben – címeztem Alstonnak, a hangom pedig olyan elszántan csengett, hogy sikerült még magamat is meglepnem vele. Ezt érted teszem, Rain. – Figyeljen, mert most bebizonyítom, milyen komolyan gondoltam, hogy csatlakozom.
Kikaptam Lionel kezéből a rudat, aki meglepetésében elfelejtett rámarkolni alkalmi fegyverére, majd erősen meglendítettem, és arcon vágtam vele Sasha-t. A reccsenésből ítélve, ami az ütést követte, sikerült eltörnöm a nyakát. Sasha összeesett Rain lábai előtt, és többé nem mozdult. Sakk-matt, ringyó!
A meleg erőlöket ismét körülhullámzott minket, majd felkúszott a bőrömön, és szinte megégetett, ahogy belém áramlott a nyers energia. Sokkal hamarabb véget ért, mint vártam, és ahogy mindet magamba szippantottam, már egyáltalán nem éreztem rosszul magam. Hirtelen jelentéktelenné vált az a fájdalom, ami a lelkemen ejtett sebeimből sugárzott, mert Sasha halála hűs balzsam volt a hegekre. Az az érzés, hogy mindenkinél erősebb vagyok, megrészegített. Az emlékek a fejemben mind felélénkültek, egyszerre pergett a szemem előtt a múlt összes eseménye, és mégsem zavart össze az a rengeteg tudás. Tudtam és láttam mindent, és ez jó érzés volt.
Amikor végre leszálltam a földre, Alston elégedett vigyorával találtam szemben magamat. Hogy még csak meg sem érintette Sasha halála, sok mindent elárult a jelleméről. Megfordult a fejemben, hogy vele is hasonló módon végezzek, mint a kis pártfogoltjával, de akkor meghallottam Rain halk suttogását. – Gen…
Rain arcának látványa még így is, hogy a véremben még ott szikrázott Sasha energiája, teljesen lesokkolt. A pupillái annyira kitágultak, hogy sötétbarna írisze szinte teljesen eltűnt, a füleiből és a szemeiből vér csordogált, az arca egyik fele pedig néha megrándult, a másik fele viszont bágyadt mozdulatlanságba dermedt. Felizzott bennem a düh, és amikor Rain esdeklőn felém nyújtotta a kezét, úgy éreztem, szörnyet halok a fájdalomtól. Azért könyörgött, hogy végezzek vele, láttam a szemében.
 - Elvérzik – nyögte kínnal telt hangon, majd ismét elveszítette a kapcsolatát a valósággal, és sikoltozni kezdett. Valami meleg a kezemre csöppent, és csak ekkor jöttem, rá, hogy sírok. A vállaimat rázta a zokogás, nem bírtam többé talpon maradni. Térdre rogytam, a rúd pedig kihullott a kezemből. Alston vigasztalóan mellém térdepelt, majd lapogatni kezdte a vállamat.
 - Semmi gond, ez hozzátartozik az ébredés folyamatához – suttogta bíztatóan, de nem rá figyeltem. Elvérzik. Rain látta a jövőt, és figyelmeztetni próbált. Egy pillanatig magánál volt, és még akkor is valaki másért aggódott. Keserűen felnevettem, miközben futó pillantást vetettem Shane felé, majd megkönnyebbültem konstatáltam, hogy még mozog a mellkasa. Még életben volt. De biztosan tudtam, hogy hamarosan elvérzik, ha nem teszek valamit.
Megmarkoltam a vasat, majd Shane mellé kúsztam. Lionel némán figyelte, mit művelek, és amikor beledöftem az előttem fekvő férfiba a rudat – vigyázva, hogy ne tegyek benne több kárt, de azért eltömítsem a hasán tátongó lyukat – Alston hitetlenkedve felnevetett.
 - Tudtam, hogy nem kell csalódnom benned – levette a bőrkesztyűt, majd felkínálta nekem a kezét. – Szabad?
Mielőtt elfogadtam volna, Rain felé pillantottam. Fogalmam sem volt, mit tartogat nekem Lionel, de azt akartam, hogy Rain legyen az utolsó emlékem, ha most meghalok. Az ujjaim alig értek az őrmesterhez, máris felszikrázott a levegő, és mintha valódi elektromosság futott volna végig rajtam.
Lionel tartott tőlünk. Hármunktól.
Ő is árnyéklélek!
Meg tudjuk ölni.
Ahogy az emlékeit mind magamba szippantottam, jóformán ellökött tőle a kettőnk között felhalmozódó villamos energia. Alston az elektronikával tudott babrálni, így hallgathatott le minket, és tarthatott szemmel bennünket mindenhol. A plázában pedig valami érdekes dologra jött rá, és tudta, hogy el kell választania bennünket egymástól. Mert mi hárman valahogy képesek voltunk zárlatot okozni az elektromos rendszerben. És ha erre képesek vagyunk, akkor ő sincs mellettünk biztonságban.
Láttam, ahogy számtalan fegyverrel, számtalan módon próbálták már megölni, de mind hiába. Elég volt csupán egy kis elektromosságot vezetnie az ellenfelébe, hogy az szörnyet haljon. Persze ahhoz le kellett vennie a bőrkesztyűt, és a tenyerével csupasz bőrfelülethez érnie, de az elmejátékkal is kitűnően elboldogult. Csak megbolygatta kicsit mások agyának elektromos jeleit, és máris tévképzeteket idézett elő, vagy az árnyéklelkek esetében a képességeik elviselhetetlen felerősödését. Nem tartósan, de éppen elég időre, hogy harcképtelenné tegye őket. Amikor viszont ránk bukkant, nem fért hozzá az agyunkhoz, és ez zavarta őt. Nem az buktatott le bennünket, hogy Shane körülöttünk kezdett ólálkodni, Lionel saját önérzetessége miatt kerültünk fel a listára. Mert biztos volt benne, hogy akinek nem tud belebabrálni az agyába, az csak különleges lehet.
És hogy miért pont bennem látta az esélyeit? Emlékeztettem saját magára. Tetszett neki az elkeseredettségem, hogy még Rain mellett sem találom a helyemet a világban. Úgy érezte, így belátóbb leszek, ha megpróbál kiszakítani abból a káoszból, amit én az életemnek tartottam. De tévedett.
A kezeimmel Shane sebe felé nyúltam, és ettől az egyszerű mozdulattól könyékig véres lettem. Felálltam, majd igyekeztem úgy tenni, mint aki éppen elmereng a szebb jövőn, amit Alston kínált.
Elég, ha csak egyikük képessége felerősödik, és elindul a láncreakció. Nem tudtam, hogy mennyire lesz hatásos, ha csak Shane vérét használom, ahelyett, hogy hozzáérnék a testéhez, de meg kellett próbálnom. Rain sikolyai rekedtessé, szakadozottá váltak, és már abban sem voltam biztos, hogy valaha visszakapom őt. Melléléptem, aztán végigmértem, mintha csak egy szánalmas akadályt látnék benne. A tekintetemet Alstonra villantottam, majd leguggoltam Rain mellé.
 - A mi világunkban is tanultunk valami hasznosat – osztottam meg vele, mire a szeme gyanakvóan összeszűkült. – Soha ne bízz senkiben.
Megragadtam Rain kezét, mire valami láthatatlan vonzás egymáshoz rántott minket, és nem eresztett. A jelek szerint Shane vére tényleg hatásos volt, a lámpák villogni kezdtek, Lionel pedig felém vetette magát, de már túl későn. Ahogy a testébe nyilallt a fájdalom, összekuporodott, a kezeit az arcára tapasztotta, mintha attól félne, hogy felrobban a feje, és közben artikulálatlanul üvöltött. A vonzás még erősebbé vált, erőteljesen egymásnak passzírozott bennünket, aztán hirtelen bennem is átpattant valami, és megrohamoztak az emlékek, de ezúttal érthetetlen össze-visszaságban. A koponyám hátulját fájdalom kezdte feszegetni, az izmaim is görcsbe álltak, úgy éreztem, mintha a lényem áradna ki belőlem, hogy Lionel emlékeit elmarja tőle, és semmivé porlassza. Amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, a lámpák szétrobbantak, és hirtelen sötétség telepedett a helyiségre. Még hallottam, hogy az ajtó automatikusan kinyílt, ahogy az oldalára erősített elektronikus zár kioldott, aztán elájultam.

***

Amikor kinyitottam a szememet, a káosz kellős közepén találtam magamat. Egy hordágyon feküdtem, a fejemet nyakmerevítő tette mozgásképtelenné, és éppen egy mentőkocsi felé toltak, amikor kapálózni kezdtem.
 - Állj, állj! – követeltem kétségbeesetten, amikor pedig megpróbáltam felülni, erős kezek toltak vissza a hordágyra. Mellettem kék-piros fény villogott – megérkezett a rendőrség is.
 - Kérem, nyugodjon meg – ripakodott rám egy türelmetlen mentős, aki éppen azon fáradozott, hogy a lábamra és a derekamra szíjakat feszítsen, amiktől nem tudok megmozdulni.
 - Eresszenek el! Hol vannak a többiek, hol van Rain? Túlélték? Életben vannak?
Senki sem válaszolt, rajtam pedig eluralkodott a pánik. Sokkos állapotba kerültem, egyszerre ordítottam mindenkivel, hogy látni akarom Rainéket, és hüppögtem a sírástól. Amikor már végképp lemondtam arról, hogy bármit megtudok róluk, egy ismerős arc hajolt a látóterembe.
 - Devon – rettegve pillantottam rá, de az arcán nem ült rosszindulat.
 - Életben vannak – egy kéz szorította meg az enyémet, a megkönnyebbüléstől pedig könnyek kezdtek peregni az arcomon.
 - Köszönöm – suttogtam hálásan, és behunytam a szememet. Nem tudom hogyan, de éreztem a zsigereimben, hogy neki köszönhetjük, hogy megmenekültünk. Valami szúrást éreztem, mire fájdalmasan felkiáltottam, aztán ólmos fáradtság telepedett rám, és szép lassan magába szippantott a feneketlen mélység.
Legközelebb a kórházban ébredtem fel Rain és Shane társaságában. Ők ugyan elég sokáig eszméletlenek voltak, de az orvosok azt állították, rendbe jönnek.
Amikor a körülmények rendeződni látszódtak, körbetelefonálgattam mindenkit, hogy meggyőződjek róla, senki másnak nem esett baja. A legvégére Isabelle szüleit hagytam, akiknek ki akartam fejezni részvétemet. Amint az édesanyja beleszólt a kagylóba, és meghallottam a hangjában bujkáló gyászt, nem bírtam visszafojtani a könnyeimet. Miután letettem a telefont, semmivel sem lett könnyebb a lelkem.
Mire Rain magához tért, sikerült Andy telefonszámát is kiderítenem, és megérdeklődnöm, hogy van Hamburger. Amikor közöltem vele, hogy kórházban vagyunk, ragaszkodott hozzá, hogy meglátogasson minket, és valami ehető kaját hozzon nekünk. Andy ezerszer jobb szakácsnak bizonyult, mint én, és ezt nem mulasztottam el rendszeresen hangoztatni. Szerény mosollyal az arcán fogadta a bókjaimat, és én napról napra egyre inkább rádöbbentem, milyen csodálatos ember is a fickó, akinek csak az ajtószáma különbözteti meg a címét a mienkétől.
Rain maradandó károsodás nélkül épült fel, és úgy tűnt, egy kis időre elgyengültek a képességei. Ezzel nem volt egyedül – ahogy ő sem látta megmozdulni a képeket, úgy én se pillanthattam bele a múltba, sem mások emlékeibe. Shane szintén kipróbálta a tudományát egy nővérkén, aki a kis mutatvány után úgy vélte, Shane elszenvedett egy kisebbfajta agyrázkódást is, mivel félrebeszél. Rengeteg vérplazmát kapott, és persze a tetanuszt sem úszta meg, hiszen mégis csak egy rozsdás csövet szúrtam a belső szervei közé, mint ideiglenes tampont.
Alstont az ügy fő tettesének nyilvánították, lezárták a friss ügyet, és eltemették az őrmestert. A dokik között szárnyra kapott a pletyka, hogy a fickónak szó szerint kifolyt az agya a fülén, de ezt a legtöbben képtelenségnek tartották. Én viszont nagyon is elhittem.
Mivel engem Lionel nem kínzott meg olyan brutálisan, mint Raint és Shane-t, hamarabb kiengedtek a kórházból. Megígértem nekik, hogy visszatérek hozzájuk, hogy ellássam őket normális ruhákkal, és majd ellenállhatatlanul pillogok Andy-re, hogy készítsen valami rágcsálnivalót, hogy ne kelljen a kórházi koszton nyammogniuk. Hazaérve rögtön a földszint négy felé vettem az irányt, ahonnan motorzúgás helyett edények csörömpölése szűrődött ki. A kölcsönruhákban úgy nézhettem ki, mintha Andy húga lennék, mivel a szüleimet nem akartam felzaklatni azzal, hogy közlöm, kórházban vagyok, így Andy-től kértem valami hordható göncöt a szabadulásom napjára. Szerettem volna egy kicsit csinosabban felöltözni, de minél előbb látni akartam őt. Ez új keletű érzés volt számomra, és még szoknom kellett, hogy ne feszengjek benne. Összeszedtem a bátorságomat, majd kopogtattam az ajtón.
Egy nálam egy fejjel alacsonyabb, szőke lány nyitott ajtót, aki úgy festett, mintha Andy kamaszlány kiadása volna. Elmosolyodtam a gondolattól, majd köszöntöttem a húgát. – Szia, Gen vagyok, Andy-t keresem.
 - Te vagy a tengerimalacos lány, igaz? – csillantak fel a szemei, majd hátrakiáltott. – Andy, itt a barátnőd!
A fiú szinte rögtön az ajtóban termett, és arrébb tuszkolta incselkedő húgát. – Jól van, elég lesz, Lexy – ahogy a lány elindult befelé, viccelődve fenéken billentette. – Óvodás.
A lány csak nevetett, és eltűnt az ajtó mögött.
 - Bocs – vigyorgott zavartan Andy, és én képtelen voltam megállni, hogy visszavigyorogjak rá. – Ma reggel betámadott a család – forgatta a szemét, de tudtam, hogy igazából örül nekik. Imádta az összes nővérét és húgát, az anyjáról nem is beszélve.
 - Ugyan – legyintettem, aztán a torkomban dobogó szívvel hozzátettem. – Végül is igaza van.
 - Miben? – lépett közelebb Andy, ami arról árulkodott, hogy pontosan tudja, mire célzok. Nem válaszoltam – legalábbis nem szavakkal. Megszüntettem kettőnk között a távolságot, a kezeimet a nyakára kulcsoltam, majd az ajkamat az övére tapasztottam. Sikerült meglepnem, de ahhoz nem eléggé, hogy a következő pillanatban ne csókoljon vissza. A keze a derekamra csusszant, és éreztem, hogy a szája csók közben mosolyra görbül.
 - Hé, vannak itt még kiskorúak is – ismét Lexy hallatta a hangját, mire mindketten elnevettük magunkat. Nem engedtem el Andy-t, és úgy tűnt, ő sem szándékozik elereszteni, most, hogy végre sikerült elkapnia.
 - Gyerekek, ne a szomszédoknak műsorozzatok! – szólt ránk Andy mamája. Mintha csak a saját anyámat hallottam volna. Sóhajtottam, és nagy nehezen lefejtettem a kezeimet Andy nyakáról.
 - Innen folytatjuk – fenyegettem meg az ujjammal, miközben az arcunk még mindig veszélyesen közel volt egymáshoz.
 - Vigyázz, mert szavadon foglak – és berántott a lakásba, a családjához.

Árnyéklelkek (/16)

Genesis

A parkolóban szerencsére rábukkantunk Rain autójára, így nem kellett ellopnunk senki másét. Kulcs nélkül persze reménytelen lett volna, ha nincs kéznél egy gyakorlott kocsi tolvaj, aki pár pillanat alatt kinyitotta az ajtókat egy kis darab vassal, és kisebb gond nélkül beindította a motort, mielőtt kettőt pisloghattam volna. Sosem hittem, hogy egyszer még hálás leszek, amiért egy pitiáner bűnözővel hozott össze a sors, de ez most mégis egy olyan pillanatnak bizonyult. Miközben Lionel kúriája felé haladtunk, a nyakizmaimat kinyújtóztatva a fejtámlának dőltem, és behunytam a szemeimet. Még mindig Frank emlékeinek apró foszlányai kavarogtak a fejemben, de kezdtem megszokni. Nem zavart – a pillanatnyi bevillanások olyanok voltak, mint a gondolatok. Annál talán egy picivel élénkebbek, de ugyanolyan tünékenyek és felejthetőek.

Amikor Shane leállította a motort, még nem voltam biztos benne, hogy ki tudok majd szállni a kocsiból, de mire körbeért, és megkocogatta az ablakot, kénytelen voltam legalább úgy tenni, mint aki elhiszi, hogy képes rá. Kikapcsoltam a biztonsági övet, kitártam az ajtót, majd egyik lábamat a másik után pakoltam ki a felfagyott, havas földútra. Kétoldalt kapaszkodtam, amíg a lábaimra helyeztem a testsúlyomat. Eddig ment, de nem tartottam kizártnak, hogy ez csak átmeneti állapot.

Becsaptam magam mögött az ajtót, majd a kastélynak is beillő villa felé bámultam. Hatalmas volt. Frank szegényes fantáziája képtelen volt befogadni az apróbb részleteket, az egymással és az óriási kert közepén álló szökőkúttal harmonizáló mintákat. Az ő fejében ez az egész kúria úgy élt, mint egy bazi nagy ház, és pont. Sejtelmem sem volt, hogy egy ilyen minden kreativitástól elzárkózó ember hogyan dolgozhat még mindig Lionelnek.

Elég messze voltunk ahhoz, hogy senki se gondolhassa, oda készülünk, de az épület még innen is hátborzongatónak tűnt – főleg, hogy tudtam, mit rejtenek a pincék. A jeges rettegést egy másik gondolat olvasztotta fel; a lelki szemeim előtt Raint már annyira megkínozták, hogy csak félig volt öntudatánál. A kép túlságosan is tisztának tűnt, olyan igazinak, hogy elgondolkodtam rajta, talán a valóságot láttam. Képes lennék rá? Aztán eszembe jutott Sasha. Lehet, hogy ő szórakozik velem? Talán már tudják is, hogy itt vagyunk.

A lábaim maguktól mozdultak, és bármiféle értelmes terv nélkül kezdtem sodródni egyenesen Alston karmai közé. De mit számított már? Az egész életünk a feje tetejére állt, és már abban sem voltam biztos, hogy képesek lennénk-e így folytatni. Még ha túl is élnénk a mostanit, nem volna garancia arra, hogy ugyanez nem ismétlődik meg – márpedig nem hagyhattuk, hogy még több ártatlan ember vére száradjon a kezünkön. Ezt sem Rain, sem az én lelkiismeretem nem bírta volna el.

Pár méter után feltűnt, hogy a lépéseim zaját nem visszhangozza Shane cipőjének csikorgása. Megtorpantam, és visszafordultam felé. Az eget pásztázta, mintha megpróbálná az emlékezetébe vésni a sötétszürke viharfelhők egybefüggő mintázatát. Volt valami ijesztően… lemondó az arckifejezésében, ami miatt nem tudtam elszakítani róla a tekintetemet. Alig telhetett el néhány másodperc, mikor a pillantása az arcomra siklott, azok a tiszta kék szemek pedig rengeteg szomorúságot zúdítottak rám. Tudni akartam, mire gondol. – Mi az?

Megrázta a fejét, majd keserűen elmosolyodott. – Igazad volt. Ha nem szállok rátok, most nem lennénk itt.

Megadóan felsóhajtottam. – Dühös és ideges voltam, oké? Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Rainnek szüksége van rád – itt egy kis szünetet tartottam, amíg eldöntöttem, hogy kimondjam-e, ami még a fejemben jár. – És most épp nekem is nagy szükségem lenne rád. Úgyhogy szedd össze magad.

 - Reméltem, hogy ezt mondod – vigyorodott el, én pedig megrovó, lapos pillantásokkal illettem. Ez a fickó hihetetlen.

 - Végig erre ment ki, te disznó – inkább mondtam, mint kérdeztem, mire a vigyora még szélesebbé vált. Az öve hátsó részéből előhúzott egy kipattintható kést, majd meglóbálta.

 - Ez a tiéd – tette hozzá, amikor nem reagáltam semmit. Közelebb léptem, majd unottan kikaptam a kezéből a fegyvert, és zsebre vágtam. – Ne hálálkodj.

 - Nem is fogok – osztottam meg vele, majd hátat fordítottam neki, és sietősen a villa felé indultam. Elszántan, egyenletes tempóban haladtam előre, Shane-nek pedig nem kellett sok, hogy felvegye a ritmusomat. Ha kevesebb az önbizalmam, még azt hihettem volna, hogy ilyen lassú vagyok.

Számítottam rá, hogy el fognak kapni bennünket, nem voltak illúzióim az észrevétlen bejutással kapcsolatban, de azt nem gondoltam, hogy mindez ilyen hamar bekövetkezik. Pedig nem lett volna nehéz kitalálni. Alston direkt hagyott nyomokat maga után, nyilvánvalóan azóta leselkedett ránk, hogy elfogta Raint, és már akkor a nyakunkra eresztette a kis „árnyhadseregét”, amikor leparkoltunk.

Két oldalról, a párhuzamos utcákból ismeretlen arcok bukkantak fel, majd óvatosan körbevettek bennünket. Shane-nel összenéztünk, úgy tűnt, ő a menekülést latolgatja, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy feleslegesen álltunk meg olyan messze. Ennyi erővel a szökőkút tövében is leparkolhattunk volna, miközben Shane ráfekszik a dudára, csak hogy biztosan mindenkinek világos legyen, hogy megérkeztünk.

És bár számoltam a kísérettel, arra mégsem gondoltam, hogy Lionel is jelen lesz a fogadásunknál. De végül is miért is ne lett volna ott? Hiszen ő volt a „hadsereg” parancsnoka, és biztosan nagy örömmel nézte végig, ahogy azok, akik nemet mondtak neki, most önként térnek vissza hozzá. Fullasztó düh futott el, ahogy megláttam azt a tenyérbe mászó képét. Legszívesebben bemostam volna neki, hogy az orra a tarkójára csússzon át, de nem akartam idő előtt feldühíteni. Előbb biztonságban akartam tudni Raint.

 - Mit csináltál Rainnel, te rohadék – előzött meg Shane, de nem is bántam. Úgy döntöttem, megpróbálom felvenni a higgadt, nemtörődöm barátnő szerepét. A megérzéseim azt súgták, még hasznát veszem annak, ha most befogom a számat, úgyhogy minden erőmet beleadtam, hogy szenvtelen arckifejezéssel nézhessek Lionel szemeibe.

 - Nyugalom, barátom – csitítgatta Shane-t, de ezzel csak még jobban felhergelte őt, a következő pillanatban pedig már támadásba is lendült, hogy szétlapítsa Alston önimádó fejét a puszta kezeivel, de ekkor az őrmester jelentőségteljes pillantást vetett az egyik katonájára, aki egy egyszerű lépéssel Shane előtt termett, megragadta a karját, majd fájdalmas szögben a háta mögé csavarta. Shane fújtatva próbált szabadulni a kényelmetlen testhelyzetből, de a fickó biztosan tartotta. Jól megnéztem magamnak: sötétvörös haja katonásan volt nyírva, szürkészöld szemei éberen csillogtak, miközben a kezein duzzadozó izmokkal könnyűszerrel sakkban tartotta Shane-t. Nem tűnt sokkal erősebbnek nála, mégis úgy elbánt vele, mint egy rongybabával. A csapat erőembere, állapítottam meg magamban.

 - Genesis – köszöntött Lionel, a hangjában bujkáló mosollyal, mire a tekintetem átvándorolt az ő arcára. Képtelen voltam elhinni, hogy valaha is bedőltem ennek az álszent pofának. – Milyen csinos vagy ma.

Nem feleltem, csak kényszeredetten mosolyogtam, miközben a lányt figyeltem, aki Alston mellé lépett, majd kislányosan belecsimpaszkodott a kezébe. Féltékenyen végigmért, az ajkán pedig egy lesajnáló grimasz játszadozott.

 - Azt tudtam, hogy ízléstelen vagy – szólalt meg azon a nyafka kis hangján – de erre nem készültem fel.

Egyenesen a szemébe néztem, miközben egy gyilkos pillantás kíséretében közöltem vele: - Hallgass, Sasha, te is tudod, hogy a neveletlen kiskatonák a vérpadon végzik. – Sasha meglepetten pislogott kettőt, majd arcára ismét visszatért az az elbízott, önajnározó kifejezés.

 - Igaz. És mint tudjuk, Rainnek sosem volt erőssége az engedelmesség, igaz? – mosolygott rám negédesen, és vártam, hogy elöntsön a düh, hogy a nyakának akarjak esni, hogy elveszítsem az irányítást a gondolataim felett. Ehelyett eltompult belül minden kétség és bizonytalanság, az érzések elcsendesültek, és valamiféle megszállott nyugalom telepedett rám, amit képtelen lettem volna lerázni magamról. Üres tekintettel bámultam az arcába, majd sterilen kongó hanggal feleltem a kérdésére.

 - Hamarosan meg fogsz halni, ribanc.

 - Ó, igen? – gúnyolódott. – És mégis ki végez velem? Ne, várj, hadd találjam ki! Te leszel az, ugye? – szárazon felnevetett.

 - Elég – mennydörögte Alston, aki látszólag megunta a gyerekes kis szócsatát, és a háta mögé rántotta Sasha-t, mintegy jelezve, hogy lejárt az ideje a színpadon. – Genesis. Választhatod a békés együttműködést, és akkor nem jelölök ki melléd… kísérőt – ajánlotta fel, mire Shane gúnyosan felhorkantott, amit aztán egy fájdalmas nyögés követett.

 - Ha jól sejtem, a kísérőnek fegyvere is lenne – egészítettem ki a gondolatot, amivel szépen össze is romboltam az őrmester virágnyelven megfogalmazott ajánlatát, de őt ez egy cseppet sem zavarta. Sőt, ahogy láttam, egészen jól szórakozott rajta.

 - Örömteli olyan emberekkel találkozni, akikkel egy hullámhosszon mozoghatunk – felelte, szándékosan kikerülve az egyszerű választ.

 - Kíméljen meg a bókjaitól – a hangom kimért maradt, és hűvös. Nem bujkált benne félelem, mert már tényleg nem féltem. Igen, volt egy pillanat, amikor el akartam menekülni, de mostanra hálás voltam Rainnek, hogy akkor lebeszélt róla.

Alston jókedvűen felnevetett, aztán vidámságtól csillogó szemmel ajánlotta fel a karját. – Szabad?

Csak álltam, és érzelemmentesen szuggeráltam a felém nyújtott kezet, majd a pillantásom a bőrkesztyűre siklott. Akkor döbbentem rá, hogy még soha nem láttam nélküle az őrmestert. Mintha ez a ruhadarab hozzá lett volna nőve. Semmihez sem ért hozzá nélküle, így nem hagyott maga után bizonyítékokat. Kivéve akkor – bukkant elő egy kép a semmiből – amikor a csupasz ujjait futtatta végig Dee vérben fürdő homlokán. Hadat üzent. Azt akarta, hogy lássam Desiree kínlódásának minden keserves másodpercét, és ehhez csak annyi kellett, hogy maga után hagyja a kézjegyét.

 - Vegye le, és magával megyek – böktem a kesztyű felé, Lionel pedig sötéten mosolyogva ingatni kezdte a fejét.

 - Nem alkudozom, Genesis. Vagy velem jössz, vagy a kísérővel.

Pár másodpercig szótlanul meredtem magam elé, aztán vállat vontam, és belekaroltam Alstonba. Nem is mertem Shane szemébe nézni – én tudtam miért teszem, de ő valószínűleg csak az árulást látta benne. Azt, hogy feladom.

 - Lehetne, hogy Shane-nek se kelljen négykézláb megtennie az utat? – próbálkoztam, de csak egy újabb nevetést csikartam ki Lionelből, semmi mást.

 - Mint mondtam, Genesis, nem alkudozom. A mi kis Rómeónk túl heves ahhoz, hogy megbízzam benne – válaszolt még mindig nevetgélve, de a gondolataim már máshol jártak. Túl biztosak a dolgukban.

Lionel Sasha undorodó pillantásának kíséretében kezdett el húzni a hatalmas birtok felé. Nem küzdhettem túl sokáig, ha nem akartam feltűnést kelteni, így egyszerűen csak felzárkóztam mellé, és összeszorítottam a számat, hogy semmi se csusszanhasson ki rajta egy óvatlan pillanatban. Úgy haladtunk, mint egy gyászoló tömeg: lassan, csendben, fagyos hangulatban. Úgy tűnt, az őrmester tökéletesen kényelmesen ellubickol a közöttünk vibráló feszültségben, sőt, meg mertem volna kockáztatni, hogy ilyen őszintén boldognak még sosem láttam. Élénk szemei vidáman csillogtak, és bár könnyedséget tettetett, feltűnt, hogy fél szemmel mégis Shane-t figyeli. Rám egy röpke pillantást sem szentelt, ami egyrészt bosszantott, mivel ez azt jelentette, hogy nem számol velem veszélyforrásként, másrészt viszont éppen kapóra jött ahhoz, amit terveztem.

Megbotlottam egy láthatatlan kőben, Lionel pedig ösztönösen nyúlt utánam. Úgy intéztem, hogy kapaszkodás közben kissé felgyűrjem a kabátját, a kesztyűt pedig teljesen véletlenül lejjebb rántsam róla. Elég lett volna egy aprócska felület ahhoz, hogy lássak valamit. A másik kezemmel gondolkodás nélkül Alston kivillanó, sápadt bőréhez emeltem a kezem, de megelőzött. Azt hittem, elég gyors leszek, de úgy csapott le rám, mint egy kobra, megragadta a csuklómat, a következő pillanatban pedig talpra rángatott, és dühtől szikrázó szemekkel meredt rám.

 - Cedric – köpte feldúltan, és még mielőtt felfoghattam volna, mire készül a tömegből hozzánk lépő fiatal férfi, valami élesen belenyilallt a koponyámba, majd a valóság a fájdalommal együtt szilánkjaira hullott.

***

Rain veszélybe sodort mindannyiunkat. Összeállt egy tolvajjal, hagyta, hogy Dee-t elkapják, és még ezek után sem volt hajlandó elmenekülni. Akarta, hogy elkapják. Alston talán mégis tudott olyat ajánlani neki, amiért megérte mellé állnia, és elárulnia bennünket… Lehetséges, hogy Rain már velük van!

A szemeim maguktól pattantak ki, a fejemben pedig még mindig ugyanazok a gondolatok visszhangzottak. Nem tudtam elűzni a képet, amint Rain és Shane egymás ölelésébe simulnak, miközben Dee-t éppen egy éles pengével csonkítják meg. Felgyorsult a szívverésem, kapkodni kezdtem a levegőt, mintha pánikroham tört volna rám. Megint az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor felgyújtottam a Rainnel közös képeinket. Egy különbség azonban mégis akadt: akkor még fogalmam sem volt, mi történik, most viszont már pontosan tudtam, kinek köszönhetem ezeket a nyomasztó képeket és gondolatokat. Sasha.

Körbejárattam a tekintetemet a félhomályba burkolódzó helyiségen. Ahogy ülve fészkelődni kezdtem, hogy egy kicsit távolabb kerüljek a hátamba vájódó rácsoktól, a kötél rászorult a kezemre, a vállaim pedig hátrafeszültek. Nem sok mozgásterek hagytak, és bár látszólag egyedül maradtam, biztos voltam benne, hogy figyelnek. Lehet, hogy túlságosan is alábecsültek bennünket, de azért nem voltak ostobák.

Mintha csak a gondolataimra érkezne válasz, az ajtón az a fickó lépett be, akivel nem sokkal korábban volt szerencsém közelebbről is megismerkedni – már ha az ököllel kiütést lehet így nevezni. Pár méterre tőlem megállt, leguggolt, majd mélyen a szemembe nézett, de úgy tűnt, mintha csak tanulmányozna. Látszott rajta, hogy nem lát bennem mást, csak egy kísérleti patkányt. Vagy Lionelhez hasonlóan egy két lábon járó, élő, lélegző fegyvert. Nem mintha bármelyik verzió mellett szívesen megállapodtam volna.

- Mi a fenét bámulsz, Cedric? – mordultam fel reszelős hangon, és csak ekkor döbbentem rá, mennyire szomjas vagyok. Cedric világosbarna szemei egy pillanatra zavarossá váltak, mintha sikerült volna meglepnem. Már ezért megérte a nevén nevezni őt. – Hol vannak a többiek?

 - Ha azokra gondolsz – intett kezével a kijárat felé – feleslegesen aggódsz. Úgysem tehetsz értük semmit. Csak magukat menthetik meg.

 - Mit akarsz tőlem? – ugrottam a következő kérdésre, bár nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy választ is kapok rá.

 - Az őrmester kíváncsi volt rá, hogy milyen állapotban vagy. Attól tartott, túl erőset ütöttem – mosolyodott el, mire az arca egészen felderült. Ha nem azon élvezkedett volna, hogy mekkora kárt tett bennem, talán még barátságosnak is találtam volna, így viszont egyszerűen csak jól pofán akartam rúgni.

 - Azt hiszem, Thor barátod mellett te sosem leszel elég erős – jegyeztem meg gúnyosan, mire Cedric arcáról leolvadt az önelégült vigyor, a szemeiből pedig szinte pattogtak a dühös kis szikrák. Telitalálat! Ha már így rátapintottam, nem hagytam bevarosodni a sebet, inkább tovább kapargattam. – Az őrmester biztosan ezért bízott őrá egy erős férfit – gondoltam Shane-re – rád pedig csak egy gyenge lányt. Szegény Cedric-fiúnak is jár egy kis sikerélmény, nem igaz?

Olyan hirtelen vágott pofon, hogy már csak a fülsüketítő csattanást hallottam, és az arcomba maró, éles fájdalmat éreztem. A nyakam ijesztően megroppant, az alsó ajkamon szétnyílt a bőr, a meleg vér pedig lefelé kezdett csorogni az államon. Néhány pillanatig ugyanabba a pózba fagyva, a földet szuggerálva lélegeztem, aztán egy sóhajtás kíséretében felemeltem a fejemet, lassan visszafordítottam az arcomat Cedric felé, majd gyilkos pillantásokkal bombáztam a szemembe lógó, göndör tincsek árnyékából.

 - Stone egy izomagyú senki! – Úgy tűnt, sikerült rendesen kiakasztanom, mert már egyre kevésbé figyelt rám, és sokkal inkább lekötötte, hogy bebizonyítsa, Stone semmit sem ér.

 - Milyen elmés – ahogy megszólaltam, felrepedt ajkamba rögtön belenyilallt a fájdalom, de nem törődtem vele. Csak mondtam, ami eszembe jutott, és mivel Cedric már kétszer is elkövette azt a hibát, hogy hozzám ért, mostanra eleget láttam a múltjából, hogy tisztában legyek vele, mit hallana a legszívesebben. – Stone. Csak nem a kőkemény izmok ihlették a névadót? Elég szánalmas.

Cedric világos szemeiben megcsillant valami, és ezúttal tényleg rám nézett, egyenesen a szemembe. Nem felmérte az állapotomat, nem úgy tekintett rám, mint valami kísérleti nyúlra, mert végre sikerült felkeltenem az érdeklődését. Amikor ismét megszólalt, a modora tapogatózónak tűnt, óvatossá vált, mintha hirtelen érdekelné a véleményem a dologgal kapcsolatban. – Saját magát nevezte el így.

 - Miért nem lep meg? – élcelődtem, habár közel sem ment olyan könnyedén, mint általában, sőt, minden egyes fecsegésre pazarolt perc egyre kisebbre szorította össze a gyomromat. Látni akartam Raint, tudni, hogy jól van – még akkor is, ha ott kavarogtak a fejemben azok a kegyetlen gondolatok, amiket Sasha ültetett el bennem. Egy kicsit könnyebb volt legyűrni a kétségeket, hogy tudtam, mi okozza őket, de ahhoz túl erősen belém vésődtek, hogy végleg száműzhessem mindet. Egy-null a ribancnak. – Ennél már csak a Hulk lenne találóbb – fűztem még gyorsan hozzá.

Cedric lesajnáló pillantást villantott felém, de ez nem nekem szólt, hanem Stone-nak. A szavai csak még inkább megerősítettek ebben a sejtésemben. – Gondolt arra is, de aztán Eris valahogy lebeszélte róla – hirtelen elhallgatott, azt hiszem, feltűnt neki, hogy túlságosan is eleresztette magát, mert akkor ismét kiegyenesedett, ahogy egy tiszthez illik, és felszegett állal nézett le rám. – És te ezt pontosan tudtad.

Vállat vontam, már amennyire a kötelek engedték. – Igen – vallottam be kertelés nélkül. Már jócskán elkéstem azzal, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha az árnyéklelkek emlékei számomra továbbra is homályos foltok lennének, mint azelőtt. Cedric biccentett, amivel ezúttal ő lepett meg engem.

 - Azt hiszem, még hasznunkra válsz majd – csak ennyit mondott, aztán sarkon fordult, és távozott. Nem sok esélyt láttam rá, hogy visszajön, miután egyértelműen beismertem, hogy az imént matattam a múltjában, ezért nem is kezdtem el kiáltozni. Egyébként is ki voltam száradva, a számon tátongó seb időközben égetni és lüktetni kezdett, a fejem pedig még mindig szédelgett egy kicsit a pofontól.

A Rain utáni vágyakozásom egy pillanat alatt csapott át elviselhetetlenbe. Még soha nem történt olyan, hogy így elválasztottak bennünket egymástól, és még soha sem kellett nélkülöznöm a társaságát ilyen hosszú ideig. Valahogy el kellett jutnom hozzá, mégpedig azonnal.

Helyezkedni próbáltam, kijjebb csúsztatni a kezemet a kötélből, de ahogy a karjaimat megmozdítottam, a vastag kötél vele együtt mozdult. Percekig próbálkoztam különböző pózokkal, felülről, oldalról kibújni valahogyan, de végül feladtam. A hasam hangosan megkordult, és belegondolva nem is sikerült visszaemlékeznem rá, mikor ettem utoljára. Az utóbbi két napban biztosan nem. Azt gondoltam volna, hogy az ember ilyen helyzetekben nem éhezik meg, az én gyomrom mégis mérgesen felmordult. Ennyit az elméletekről.

Két rács közé hajtottam a fejemet, majd behunytam a szemeimet, és megpróbáltam egy kicsit pihenni. A tarkóm, a szám, és most már a csuklóm is fájt, a fenekem zsibbadni kezdett a több órás üléstől, éhes voltam, szomjaztam, így a legjobb megoldásnak azt találtam, ha egyszerűen megpróbálok elaludni. Addig is megvéd az öntudatlanság.

Nagyon nehezen sikerült végre rálelni arra a nyugalomra, ami segített az álom felé terelődni. Nemsokára a szalagavatónkon találtam magam, viszont álmomban Rain kísérője nem Toby volt, hanem Shane. Kajánul rám vigyorgott, majd maga után húzta Raint az öltözők felé. Én megpróbáltam átverekedni magamat a rokonokból és ismerősökből összeverődött tömegen, de túl sokan voltak, és senki sem volt hajlandó megmozdulni. Amikor rájuk kiáltottam, felém fordultak, de egyiküknek sem volt arca. Azaz egyvalakinek mégis.

Ahogy kinyitottam a szememet, Sasha-t pillantottam meg, aki szinte pofátlanul hajolt bele az arcomba, mintha így könnyebben bele tudna mászni a fejembe. Ahogy észrevette a szememben megcsillanó félelmet, gyöngyözőn felkacagott, és végre kimászott a képemből. Ekkor feltűnt, hogy nincs egyedül – a háta mögött Stone várakozott türelmesen, és nagyon reméltem, hogy nem azért van itt, hogy megkínozzon. Cedric emlékeiben láttam, hogy Alston gyakran végezteti vele a piszkos munkát, ha olyanok meggyőzéséről van szó, akik nem mutatnak túl sok hajlandóságot a véleményváltoztatásra. A rövid alvás közben még a nyakamat is sikerült elaludnom, így többek között a nyakizmaim is fájdalmasan felnyögtek, amikor megpróbáltam rásimulni a rácsokra, hogy minél messzebb kerüljek Stone-tól. Ez persze hülyeség volt. Stone-nak csak egy lépést kellett tennie, hogy ott teremjen közvetlenül mellettem, és csak egyet kell csavarintania a fémen, hogy a hátam helyett a nyakamnak feszüljön a még most is hűvöset árasztó vasrács.

 - Hozd! – Sasha úgy parancsolgatott neki, mint egy kis királylány, és Stone arckifejezéséből egyértelműen kiderült, hogy nem feltétlenül van kibékülve ezzel a forgatókönyvvel. Mindenesetre előrelépett, letérdelt mellém, én pedig már felkészültem egy újabb fájdalmas ütésre, vagy a nyakamra feszülő vasra, ő azonban nemes egyszerűséggel széttépte a kötelet, amivel én annyit szenvedtem, majd váratlanul a vállára hajított. Egy pillanat alatt kipréselt belőlem minden szuszt jól megedzett, méretes válla. Ahogy elindult, minden egyes lépésével ugrottam egyet, és ezúttal hálát adtam, hogy nem jutott eszembe korábban ebédelni, mert az most biztosan a hátán végezte volna.

Azt hittem, átköltöztetnek egy olyan cellába, ahol sokkal kényelmesebben meg lehet kínozni; például egy olyan pincébe, ami zsúfolásig tele van pakolva kínzóeszközökkel. Amikor elindultunk felfelé a lépcsőn, nem tudtam mire gondoljak. Talán most jön az a rész, hogy élve ásnak el a kertben? Miután eszembe jutott, képtelen voltam száműzni ezt a morbid gondolatot.

Már ahhoz sem volt erőm, hogy sikoltozzak vagy rúgkapáljak. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el miközben én aludtam, és hogy vajon mióta hevertem ott étlen, szomjan, de valamiért az volt az érzésem, hogy régebb óta, mint ahogy az egészséges lett volna. A szemeim most is ragadósak voltak, csüggedten lógtam Stone vállán, és képtelen voltam bármit is tenni.

A földszintre érve jobbra kanyarodtunk egy aranyszegélyes tapétával díszített folyosón, Sasha pedig gyorsan kulcsra zárta a pincékhez vezető lépcső ajtaját. Nem láttam biztosan, mivel a fejembe tóduló vértől fekete pöttyök kezdtek ugrálni a szemem előtt, de mintha a fényűzően berendezett nappaliban öltönyös férfiak foglaltak volna helyet a begyújtott kandalló előtt elrendezett szófákon. Úgy tűnt, mélyen belemerültek valami üzleti kérdésbe – persze nem lehettem biztos benne, hogy üzletről van szó, de az öltönyükkel és üzletemberes modorukkal megtévesztően egysíkúvá tették a gondolkodásomat. Sasha simulékonyan csatlakozott a társasághoz, és pár pillanat alatt úgy olvadt bele a tömegbe, mintha már az elejétől fogva közöttük trécselt volna.

Amint a nappali eltűnt a szemem elől, csak falat láttam, végtelen hosszú, unalmas, törtfehér falat. Néhol felbukkant egy-egy portré vagy ízlésesen elhelyezett vágott virág, különleges, antik cserepekben, de ajtókat sehol sem láttam. Vagy talán annyira kimerült a szervezetem, hogy már észre sem vettem, ha elhaladtunk egy mellett. Végül egy étkezőbe érkeztünk, ahol Mr. Hulk a válláról a kezébe kapott, majd leültetett az asztalfőre. Ahogy azt egy ilyen hely megkívánta, az ebédlőasztal látványosan hosszú volt, két oldalán megszámolhatatlanul sok, antiknak tűnő székkel. A túlsó feléről egy zengő hang gyűrűzött felénk, és töltötte be a hatalmas étkezőt: - Köszönöm, Stone.

A dörgő tónus még inkább elmélyült az ellentmondást nem tűrő véglegességtől, és ahogy a szemeim végre ráfókuszáltak a másik asztalfőnél helyet foglaló férfira, az arcán ugyanolyan szigorú és parancsoló kifejezést fedeztem fel. Szemmel láthatóan nem tartott igényt Stone további társaságára, amit Hulk nem viselt túl jól. Szinte duzzogva hagyta el a helyiséget, miközben Alston sunyi pillantása rám siklott. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne borzongjak össze, vagy ami még rosszabb, pattanjak fel a székemből, és rohanjak Stone után azt kiáltva: „A tiéd lehet, nekem nem kell!”

 - Hogy aludtál, Genesis? – Alston szenvtelen csevegési kísérlete csak egy mogorva horkantást csalt ki belőlem. Az őrmester szája megrándult, de még épp időben fojtotta el a mosolyt. Zavartalanul folytatta. – Remélem, nem gyengültél le túlságosan. Meg kell értened, nem kockáztathattunk, hogy valami butaságot csinálsz, amíg a többiekkel foglalkozunk.

Egy szót sem értettem az egészből, de még így is kiéreztem Alston mondandójából a fájdalom ígéretét. Mintha minden szava méreg lett volna, aminek csak ő ismeri az ellenszerét. Amikor továbbra is csak zavarosan csillogó szemekkel meredtem rá, felsóhajtott.

 - Nektek, fiataloknak mindent a szátokba kell rágni – ingatta a fejét elégedetlenül, miközben összekulcsolta kesztyűs kezét az asztal lapján. – Amíg békésen szunyókáltál, kaptál egy kis altatót, csak hogy még nyugodtabb legyen az álmod.

 - Maga szemét! – ugrottam fel, de a lábaim szinte azonnal elgyengültek alattam, és visszahanyatlottam a székre. Lionel egy türelmes mosolyt villantott felém.

 - Ejnye, Genesis, nem illenek ilyen csúnya szavak egy ilyen szép szájhoz. – Ha nem lett volna olyan üres a gyomrom, valószínűleg ott helyben elhányom magam. – Ja, és mielőtt még elfelejteném; ébredés előtt kaptál egy kis különleges koktélt. Részleges idegbénító hatásának köszönhetően te most szépen nyugton maradsz, én pedig elmondhatom neked, amit akarok, anélkül, hogy felesleges rohangálásra fecsérelnénk a drága időnket.

Némi küzdelem árán kényelmesebb pózba helyezkedtem a kipárnázott széken, hogy közben jobban szemügyre vehessem a környezetemet. A jobb oldali falat hatalmas, plafontól padlóig nyúló, a belső birtokra néző ablakok foglalták el. Odakint már sötétedett, épp csak ki tudtam venni a közelben csorgadozó patakot, és a mögötte húzódó aprócska erdőt. Az ablaküvegen visszaverődő halvány tükörkép csak nyomokban hasonlított rám. Kócos, göndör haj, beesett, sápadt arc, feldagadt száj, sötét, karikás szemek – mintha álmomban agyonvertek volna. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az öltözékemmel és a megjelenésemmel mennyire nem illek bele ebbe a világba. És amennyire én nem illettem oda, Rain legalább annyira belepasszolt volna.

A baloldalon a személyzeti bejáró keskeny ajtaján kívül semmi érdekeset nem fedeztem fel. Egy ezüst szervírozó pulton ételek sorakoztak, melyeknek látványa eszembe juttatta a mardosó éhséget, amit az alvással mindezidáig sikerült kizárnom a tudatomból. A gyomrom árulón megkordult.

 - Amint sikerül megtárgyalnunk az ajánlatomat, a vacsorához is hozzákezdhetünk. – Nem feleltem semmit, de a képzeletemben Alston mindentudó mosolyát épp a körmeimmel kapartam le az arcáról.

 - Hol vannak a többiek? – kérdeztem végül, amikor láttam, hogy az őrmester nem hajlandó ismét megszólalni, amíg én nem kezdeményezek. Önérzetes kis pöcs!

 - A szállásukon, természetesen – válaszolta egy megnyerőnek szánt mosoly kíséretében, de én átláttam rajta és a bosszantó metaforáin. Némi megkönnyebbülés öntött el, ahogy meghallottam, hogy Rainék még mindig valamelyik elkülönített pincerészben vannak, mert ez azt jelentette, hogy nem sikerült megtörni őket. Ugyanakkor végigfutott az agyamon, hogy mindenkinek jobb volna, ha egyszerűen fejet hajtanánk az őrmester akaratának, és nem kellene tovább menekülnünk. Végül is volt rendszer abban, amit Lionel olyan fennhangon hirdetett. Persze azt leszámítva, hogy emberek gyilkolásával kell előbbre lépnünk. Megráztam a fejemet, hogy száműzzem ezeket az idegen gondolatokat.

 - Sasha aztán alapos munkát végzett, amíg én kiütve folyattam a nyálamat – jegyeztem meg csípősen. Alston összeráncolta a homlokát, és ha nem vagyok vele tökéletesen tisztában, hogy milyen könnyedén manipulál másokat, és játssza meg az ártatlant, még el is hittem volna, hogy fogalma sincs, mire célzok.

 - Ezzel hová akarsz kilyukadni? – Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán összeszedtem magamat. Ezek nem az én gondolataim voltak, én soha nem fontolgatnám, hogy Alston mellé álljunk, csak mert úgy kényelmesebb. Soha nem gondolnám, hogy Rain tehet mindenről. Még ha neki ezt is mondanám abból a leküzdhetetlen, gyerekes dacból, ami mindig eluralkodik rajtam, sosem gondolnám komolyan, ez biztos.

A gyomrom ismét felmordult, és hirtelen hullámokban tört rám a hányinger. Tudtam, hogy hamarosan a fejfájás is beköszönt, ha nem eszek valamit.

 - Hagyjuk a mellébeszélést – untam meg. – Mi az ajánlata?

 - Ne olyan sietősen! – Szerintem élvezte, hogy megkínozhat, ha nem is korbácsokkal, de éppen elég brutális eszközökkel, hogy számításba vegyem a lehetőségeimet. Lopva a kihűlő félben lévő ételek felé pillantott. – Hm… Kár volna veszni hagyni azt a kacsát.

 - Mit akar? – mordultam rá, és az volt az egyetlen szerencséje, hogy nem merészkedett közelebb hozzám. Lehet, hogy a lábaim használhatatlanná váltak, de azért egy pofont még könnyűszerrel bevihettem volna neki, mielőtt a széktámlához kötöztet. Megérte volna megkockáztatni. Így viszont maradt a szúrós tekintet, amit – bármennyire is erőlködtem – nem éreztem elegendőnek.

 - Új világot teremteni – Alston hangja hirtelen izgatottá vált. – És szeretném, ha ennek te is részese lennél.

 - És mi van, ha én nem akarok ebben részt venni? – tisztában voltam vele, hogy ezzel nem lendítem előrébb a társalgást, sőt, valószínűleg csak felhergelem Lionelt, de a szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Mint mindig.

 - Nem hiszem, hogy egy ilyen ajánlatra nemet mondanál – a mosolya veszélyessé vált, az arca túl nyugodt maradt, mintha nem volna félnivalója. Olyasmit tartott a kezében, amivel sarokba szoríthat, és ezzel tökéletesen tisztában volt.

 - Nézze, a fenyegetőzéssel nem megy semmire. Ugyanolyan jól tudjuk mindketten, hogy Rain és Shane képessége túl értékes ahhoz, hogy bántsa őket. – Ezt meg miért mondtam ki hangosan? Mentálisan lekevertem magamnak egy kijózanító pofont. Kár, hogy a szavaimat már nem tehettem semmissé.

Lionel jókedvűen felnevetett. – Ki beszélt itt róluk? – A hányingerem hirtelen felerősödött, ahogy eszembe jutottak azok, akikkel kapcsolatban álltunk: a szüleim és Rain szülei, Meredith, Dave, Will, Isabelle, Andy…

 - Nem – ráztam a fejemet, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Tehetetlennek éreztem magamat, a világ pedig hirtelen forogni kezdett körülöttem. – Nem mészárolhat le mindenkit, csak mert nem kapja meg, amit akar.

 - Nos, csak rajtad áll, Genesis – dőlt hátra a székében, miközben számító tekintetét folyamatosan az arcomon tartotta. Ekkor kinyílt a konyha felőli személyzeti bejáró ajtaja, és két felszolgáló lépett ki, talpig fehér öltönyben, fejükön elegáns fehér sapkával, mintha nem is pincérek, hanem sofőrök lennének. Gyanakodva méregettem őket, miközben a tálalóhoz léptek, magukhoz ragadtak róla néhány tányért, majd az egyikük hozzám, a másik pedig Alstonhoz indult. Az elém pakolt étel ínycsiklandozó látványt nyújtott, a nyál is összefutott a számban tőle, de nem voltam hajlandó hozzáérni. Ha Lionel azt hiszi, bedőlök egy ilyen elcsépelt trükknek, elég nagyot téved.

 - Mi a gond, Genesis? Nem vagy éhes? – A szemében gonosz kis fény villant, miközben leharapta az omlós kacsahúst a villája végéről. Nagyot nyeltem.

 - Maga talán megenné, amit én dugok az orra alá? – Fogd már be, Genesis!

Lionel ismét felnevetett, megtörölte a száját, majd intett a mögöttem ácsorgó pincérnek. Az egy halk „szabad” kíséretében vágott egy szeletet az előttem illatozó húsból, majd kecsesen átszállította az őrmester tányérjára. Alston keményen beledöfte a villáját, felmutatta nekem, majd jóízűen beleharapott. Összehúzott szemekkel vártam, mikor fordul le a székről, de nem történt semmi.

 - Láss neki, így is eléggé kihűlt már – a hangja kedveskedő volt, mintha valóban csak a javamat akarná. Ismét nyeltem egyet – már csak azért sem nyúltam az ételhez.

 - Látni akarom Raint – követeltem, miközben keresztbe fontam magam előtt a kezeimet.

 - Rendben, holnap reggel láthatod – ezzel sikerült ismét meglepnie. Csak bámultam rá. - Amennyiben még ma egyezségre jutunk. – Na igen, ez már inkább Lionelhez méltó feltétel, morgolódtam magamban.

Úgy tűnt, két lehetőségem maradt: vagy folytatom a tiltakozást, és akkor egész éjjel hallgathatom Lionel homályos célozgatásait, vagy úgy teszek, mint akinek valóban megfordul a fejében a csatlakozás lehetősége. A csábító ételekre pillantottam, miközben az üres gyomrom sikoltva könyörgött legalább egy falatért. Döntöttem. Határozottan ragadtam meg a villát és a kést, majd szétaprítottam a húst, és falatonként, krumplival és rizzsel együtt tömtem magamba a vacsorát. Végre a hányingerem is alább hagyott. Alston újabb intésére az egyik pincér egy borral teli poharat rakott elém. Épp jókor jött, mert a számban forgatott utolsó falatot már nem tudtam volna lenyelni. Szinte egy húzásra megittam az összes bort, majd elégedetten dőltem hátra a székemben.

 - A csatlakozók általában átesnek egyfajta „beavatási szertartáson” – tért végre a lényegre Lionel, de csak fél füllel hallgattam a mondandóját. Kezdett kicsit melegem lenni, nyilván a fejembe szállt a bor. – Elsősorban tudnunk kell, hogy nem csak színlelik az együttműködést. Sajnos volt már rá precedens.

Nagyokat pislogva meredtem rá. A falak hirtelen megmozdultak, majd egy kis hullámzás után ismét visszaálltak a helyükre. A tekintetem ijedten cikázott a két fal között.

 - Ebben általában Devon van segítségemre – folytatta Lionel, mintha neki fel sem tűnt volna, hogy a falak az imént táncra perdültek körülötte. Tekintetét a hátam mögött álló felszolgálóra szegezte, majd gunyorosan elmosolyodott. – De Devon nem képes kiszagolni a szavaid igazságát, ugyanúgy, ahogy Rainnel sem boldogult – elgondolkodva pillantott vissza rám. – Azt hiszem, ebben nagy szerepe van annak, hogy egymás mellett nőttetek fel. Mintha a másik közelsége egyfajta immunitást váltott volna ki bennetek, és védelmet a fajtátokkal szemben.

A szavainak egyre kevésbé volt értelme, hiába próbáltam rá összpontosítani a figyelmemet, folyton elkalandoztak a gondolataim. A világ színekké mosódott, minden táncolt körülöttem, úgy éreztem, bármelyik pillanatban lezuhanhatok a székről, amin ülök.

 - Nem kis fejtörést okoztatok nekünk, de végül rájöttünk, hogyan férkőzhetünk a tudatotokhoz. Egyszerűen csak meg kellett ostromolnunk kicsit – a hangjában büszkeség csendült. – Persze nem kevés munkánkba került, hogy Rain fejébe valótlan képeket csempésszünk. Kicsit még Sasha önbizalmát is sikerült megingatnia, amikor a kínzások és nyugtatók ellenére is mentális támadásba lendült ellene.

Rain, támadás, Sasha, csak ennyit értettem az egészből. Bágyadtan pislogtam az őrmesterre.

 - Ezért arra gondoltam, egy kis drog a te esetedben is hasznunkra lesz. Én kérdezek, te pedig őszintén válaszolsz. Ha mégsem, Devon ezúttal már meg fogja érezni.

A pincér – vagy legalábbis akiről eddig azt gondoltam, hogy pincér – mellém lépett, és rám kacsintott. Eszembe jutott, hogy a bort senki sem kóstolta meg előttem. A francba! A francba!

 - Az ajánlatom tehát a következő – váltott hirtelen tárgyaló, érzelemmentes hangnemre az őrmester. – Felvállalod a képességedet, a küldetésedet, önmagadat, és hagyod, hogy a mankóid legyünk a beteljesüléshez vezető nehéz úton, ami természetesen áldozatokkal jár, vagy…Visszatérsz az álomvilágba, amit olyan hosszú ideig a valóságnak véltél.

Már épp szóra nyitottam a számat, de Lionel még korántsem fejezte be.

 - Ezt viszont nem hagyhatjuk. Nem nézhetjük tétlenül, amint egy olyan tehetséges árnyéklélek, mint te, elsorvad a hétköznapokban. Ha vissza akarsz térni, kénytelenek leszünk lerombolni a hamis világodat, hogy megszabadulj az önámítástól, és végre hazatalálj.

Ezúttal a torkomra fagyott minden szó, és még kissé lezsibbadt arcizmokkal is sikerült elképedve merednem rá. Az elmebeteg szó ezek után új értelmet nyert a szótáramban.

 - Nos? – húzta fel a szemöldökét, és már nyoma sem volt az alig pár perccel ezelőtti könnyedségének. A vonásai megkeményedtek, a szája egyetlen vonallá préselődött, és még a szemében is gyilkos láng tombolt. Lehet, hogy csak rám akart ijeszteni, hogy végre kibökjem az igazat – ha ez volt a célja, akkor remekül alakította a szerepét.

Megforgattam magamban az ajánlatot. Egyáltalán nem tetszett, de nem sok választást hagyott. A családom, a barátaim, és mindenki más élete, akihez valaha is közöm volt, veszélyben forgott, így még hazudnom sem kellett, amikor kásás hangon azt feleltem: - Rendben.

Devon egy leheletnyivel közelebb hajolt hozzám, hogy beleszippanthasson a levegőbe. Szinte sokkolt, ahogy élvezettel lehunyta a szemét, és… nos, azt hiszem, inkább a félelmemből táplálkozott, mint a szavaim igazságából. Lehet, hogy képes volt megmondani, hazudok-e, de nem ez volt a fő attrakciója. Megborzongtam, és képtelen voltam magamban tartani a fejembe toluló gondolatokat. – Életemben nem láttam még ennél bizarrabb dolgot.

Senki sem reagált a kijelentésemre. Alston továbbra is feszülten figyelte Devon reakcióját, és csak akkor eresztett el egy könnyű kis mosolyt, amikor a fiú végre kinyitotta a szemét, és szigorú tekintettel bólintott. Lionel elégedetten összecsapta a tenyerét, és nem állta meg, hogy hozzá ne fűzze: - Tudtam, hogy a drogokkal áthatolunk a védelmeden.

 - Igen, ezúttal sikerült megzsarolnia – szólaltam meg kérés nélkül, a szavaim azonban annyira összefolytak, hogy nem lehettem biztos benne, a teremben lévők közül bárki is érti, amit mondok. Ennek ellenére folytattam. – De nem mindig lesznek ott a kis pincsijei, Alston.

Lionel arca kissé elborult, majd lemondóan csóválni kezdte a fejét. – Azt hittem, te belátóbb vagy, mint Rain – mondta csalódottan. – Láttam benned lehetőséget; a dühödben, az elkeseredettségedben – színpadiasan sóhajtott egyet. – Be kell látnod, Genesis, nem hagytál nekem más választást.

Biccentett Devonnak, aki szó nélkül hátat fordított, és kicaplatott az étkezőből. Már akkor sejtettem, hogy valamit nagyon elrontottam, de az agyam még mindig túl lassan forgott ahhoz, hogy komolyabban is elgondolkozzam rajta. Alig telhetett el két perc, amikor közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Meg akartam fordulni, a bejárat felé pillantani, de attól tartottam, ha megmozdulok, nemes egyszerűséggel beesek az asztal alá.

 - Isabelle, milyen kedves Öntől, hogy meglátogatott minket – köszöntötte Lionel nyájasan az újonnan érkezőt, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. Éreztem, ahogy fokozatosan kiszökik az arcomból minden szín, majd újult erővel veti rám magát a rosszullét.

Izzy-t hátrakötözött kezekkel és leragasztott szájjal tuszkolták az őrmester felé. Elhaladva mellettem kétségbeesett, segélykérő pillantást vetett rám. Legszívesebben azt sikoltottam volna, hogy fusson, mentse az életét, de biztos voltam benne, hogy ha megpróbálja, sosem jut ki innen élve. Így viszont talán még volt valamennyi esélye.

Miközben Isabelle-lel voltam elfoglalva, fel sem tűnt, hogy Sasha is megérkezett. Amikor felbukkant Izzy háta mögül, észrevettem, hogy minden gesztusáról üvölt az unalom, és szinte vártam, mikor kezd el ásítozni. Nem kételkedtem benne, hogy számtalanszor előadták már ugyanezt a mutatványt másoknak is. A meggyőzés második fázisa.

 - Nos, úgy tűnik, nem fogtad fel, micsoda erőre tehetsz szert mások halála által – egyenesedett fel Alston, majd jelzésértékűen Izzy elé lépett, és gyengéden végigsimította a rémült lány arcát, aki erre összerezzent. Lionel villantott rám egy sötét mosolyt, majd ellépett Isabelle mellől, és elindult felém. Elfojtottam magamban egy megkönnyebbült sóhajtást, amiért nem tett kárt Izzy-ben, habár még közel sem volt vége, és én ezt pontosan tudtam. Ha hagyja Izzy-t megmenekülni, annak borsosan megkéri az árát, erre a nyakamat tettem volna. És az is biztos volt, hogy meg fogom adni neki, amit akar. Mert nem tehetek mást.

 - Az árnyéklelkeknek halálra van szükségük, hogy a képességeik fent maradhassanak és megerősödhessenek – ismételte meg Lionel már sokadjára. Csak pislogtam rá, és jól megforgattam magamban minden szavát. Alston az asztalra tenyerelt, és behajolt elém. – Szeretném, ha megértenéd, miről is beszélek.

És ahogy felegyenesedett, előttem pedig kitisztult a kép, Sasha felkapta Lionel kését az asztal másik oldaláról, majd olyan gyorsan, ahogy magához ragadta, elvágta vele Izzy torkát. Még felkiáltani sem volt időm, Isabelle már üres tekintettel, vérző nyaksebbel feküdt a padlón. Hisztérikusan felnyögtem, a szemeimet könnyek lepték el, amik aztán végigcsorogtak az arcomon, lecsöppenve pedig eláztatták a hófehér abroszt. Megpróbáltam felállni, de minden szétcsúszott. Lionel szándékosan visszanyomott a székemre. – Figyelj csak, még nincs vége!

Szinte azonnal megéreztem. Először csak egészen halványan, mintha meleg levegő ölelne körül bennünket, majd az energia egyre erősebbé vált, míg végül szinte szétfeszítette a hatalmas helyiség kőfalait. Azon sem csodálkoztam volna, ha minden ablak szilánkjaira pattan szét, ehelyett azonban az energia lassanként apadni kezdett. Ösztönösen nyúltam utána, meg akartam szerezni, a sajátomévá tenni, magamba olvasztani. A lelkem szomjazott rá, és végre megértettem, mi szüntethetné meg a folyton sajgó ürességet, ami – úgy éreztem – belülről emészt fel. Aztán hirtelen vége szakadt, és a gondolataim ismét kitisztultak, de még mindig ott bujkált bennem az a ragadozó, leküzdhetetlennek tűnő vágy, ami felizzott a lelkemben, ahogy megéreztem a halált. És ami a leginkább megrémített, hogy abban a pillanatban egyáltalán nem számított, ki fekszik ott, félig kivéreztetve, csak az tűnt fontosnak, amit a halála adhatott.

Sokkos állapotban meredtem Izzy élettelen testére.

 - Ugye érezted? – kérdezte Lionel, én pedig csak bólintottam.

 - Már értem – motyogtam, majd kissé meredt tekintetemet az őrmesterre emeltem. – Már értem.

(...) 

folyt. köv. Genesisszel